Verseim
Befejezetlenül
Vagyok torzó kegyetlen, de utam még nyitott
Befejezetlen vagyok, így meg nem halhatok
Van, kit leírtam magamban, mások leírtak engem,
Állok kiszolgáltatottan, mint fegyenc a körletben.
Naponta megküzdök hiányaimmal és dühít
Szembenézek azzal, hogy semmi nem hevít
Sátán sugdos fülembe, éjszaka felzavar,
Reggel Isten karjában elringatom magam.
Széltől sértve állok, egyszer csak indulok,
Hátúlról nap világít, előttem mély titok.
Szó ami szó…
Voltak barátok, akik hirtelen és váratlanul elfordultak tőlem. Kétségbeesetten kapaszkodtam beléjük, és ők elrúgtak maguktól, mint kóbor ebet.
Voltak barátok, akiknek hátat fordítottam, mert lehúzott a nehézkedésük, nem bírtam már felállni a rám rakott terheik alatt.
Aztán már hiába kerestük… nem voltak szavaink egymáshoz.
Szeretném ma újra megtalálni a hozzájuk elérő mondatokat, hogy ne égjen hiányuk sebként a lelkemben.
Erőt kérek, ami léptemet hozzájuk viszi. Elengedek haragot, hiányt, átkokat, félelmeket.
Feledve a fájdalmat hálát adok egykori szép mosolyainkért, önfeledten boldog pillanatainkért, amelyet egymásnak adtunk.
Színes, szép, gyengéd békegalambként szárnyaló szavakat szeretnék küldeni hozzájuk, hogy simogassa meg arcukat. Szeretnék közelebb lépni, ölelni a szavaimmal.
Ahogy egykor Jézus
Leltár
Cs.G.
az Carmela, az újságíró,aki könnyedén odaveti
szarkasztikus sorait és
soha nem szorong azon,
hogy ki olvassa és belőle
mit olvas ki…
Cs.G.
egy gátlásos diák, aki
az iskolapadban úgy feszeng, mintha
a Holdról jött volna szkafanderben
és a trágár szavaktól
össze-összerezzen…
Cs.G.
a könyvtár szürke egere
akit poros lapok
és kimustrált hangszerek
vesznek körül
és néha csend meg néha zaj
meg néha fojtogató
magánynak örül.
Cs.G.
otthon és meleg,
ebédek, gyerekek.
Szétszórt játékok, fényképek, kacat,
mesék, dalolás, csacsogás,
sok cipő a fogas alatt,
a fürdőkádban vidám locspocsolás.
Cs. G.
A nagy varázslónő
kezében karmesteri pálca,
a gyerekek mint felhúzható figurák
masíroznak a keze alatt.
Napsütötte és olajozott,
betervezett és megvalósított
és mindenki által elismert
és megoldott.
Cs.G.
A démon, a csodanő,
csak úgy vibrál körötte a levegő
ruganyosan lép, mosolyog színesen,
nem lesz láthatatlan sohasem.
Cs.G.
Aki ír, és mindenfélét kitalál
Álarcokat ölt, hogy megvédje önmagát,
rejtőzködik, mert nem meri
valódi nevét kiejteni.
A társasjáték…
számomra felfoghatatlan mint öröm.
Nem tudom értelmezni a játékszabályt,
és többnyire nem akarok nyerni.
Gondolom, ez másoknak bosszantó lehet-
annak, aki le szeretne győzni.
Nem ismerem a nyerés ízét.
Nálunk csak rajzolt malom volt
és gombokkal játszottuk.
A Ki nevet a végén?
és a Gazdálkodj okosan!
az iskolából ismerős…
vagy más gyerekeknél játszottunk vele.
Nem tudtam taktikázni.
Inkább leüttettem magam.
Csak legyen már vége! Nyerjen, aki nyerni akar!
Hiszek…
Hiszek hitetlenül a kis, hétköznapi dolgokban.
Noha mindig nagyot akaró voltam,
jobban hittem az erőmben, mint Jézusban,
hisz’ erősnek kellett lennem idejekorán.
Hiszek a virágpöttyös mező békéjében,
az emberek jóakaratában
a kedvesség, szelídség, türelem hatalmában
bár megvalósítani nem tudom mindezt,
csak másokban csodálom a szerénységet
mert én mindig túl sok vagyok.
Hiszek abban, hogy egyszer helyemre kerülök
és be tudok állni egy sorba,
kedvem telik majd a közös zsoltározásban
és nem fogok kiszólni a tömegből.
Nem leszek disszonancia, hanem a harmónia része.
Akkor nem zavar majd többé mások gyarlósága,
mert megbocsátom magamnak a sajátomat
Isten majd tenyerébe vesz
és vigyázva, mint egy pelyhes kis állatot
betesz engem az ólba testvéreim közé.
Radnóti
Lányok álmodtak véle éjjelenként
Hajlékony teste meggörnyedt a sorban
Némán zuhant le a sötét verembe
Szőkén és tisztán a sárba tiportan
Mellette akkor angyal állt a karddal
Szelíd fűszálak hajoltak léptein
Az abdai út irdatlan sötétje
Ásít a holdatlan vidék térein
Mellére lehajtva csöndben a feje
Áll, kabátja szárnya szélbe leng
Talán így nézett ki ősszel Krisztus is
Nem tudhatom, hogy másnak ez mit jelent.
A karmester
(Medveczky Ádámnak)
Csak ritmikusan vonagló hátának látványát bírom elviselni,
Mert félek, ha felém fordul, gyónásra késztet,
Komoly tekintetében elmerülve meglátnám
És feltárnám előtte kicsiny életem mélységes bugyrait.
Egész szánandó lényem teríteném ki eléje tékozlón
S ő viszolyogva de győzelmesen vonulna rajta végig
Mint hosszú bíbor bársonyszőnyegen.
Léptei alatt életem szétfolyna akár a vér,
Hiába kínlódnék, sikoltanék,
A hangszerek fortisszimója elnyomja hangom,
Mely máskor oly dúsan tiszta és tündökletes.
Sörénye tombol és tobzódik a zenekar gyűrűjébe fogva
Mint egy szép látomás, valami varázslatos
Zene, ennyi az enyém. Ne többet.
Gyermekeim tanáraihoz
Tudom, mit jelent: tanárnak lenni
Mikor lelkedben fájó kényszer ég
Hogy mindig példaként kell viselkedni
Örök rabságba von a kötelesség.
Ha egyszer ezzel eljegyezted élted
Lassan veszted el meghitt perceid
Önmagad többé már sohasem félted
Tetézve osztod féltett kincseid.
Másokra gondolsz éjjel és nappal
Birtokba vesz a jövő vak hite:
Szavad vajon a végtelenbe ér el,
Vagy haszontalanul vész a semmibe?
Nem bánt már az sem, ha dologtalannak
Szidnak, bélyegeznek a hátad megett,
Szemedbe vihognak gúnyrajzok rólad,
S elhúznak melletted a Mercédeszek.
Gúny, irigység, átok nem hűt le téged,
Mert szereteted nem holmi ál-dolog,
Jegyekkel csak önmagadat méred,
De Isten teremtményét gondozod.
Te vagy…
(Férjemnek)
Te vagy a megokolhatatlan félelem,
Rémlátomásos esték és hajnalok
Amikor hiányod tapintom mellettem az ágyon
Hűlt helyed fojtogató hűvöse
és istentelen bizalomhiányom.
És te vagy a biztonság, az ölelő meleg
Az átfogó puha gyermeki szeretet
Önátadás és zsarnokos gyönyör
Naponta meg-megújuló csoda
Az összehangolt ritmus reszkető záloga
Én felem, én jobbik felem…
Ne hagyj bennünket elveszni Istenem!
Nagypénteki kárpit
A koponyák-hegyi mérhetetlen magányosság
A templom szertartás utáni csendjében zihál.
Az oltár puritán közönnyel várja az utolsó vacsorát
Még feltámadás előtt, a halál kapuja kitárul.
Állunk a kapu előtt figyelve a szegek nyomát,
A vonagló kart a kereszten, mely felénk mutat.
Hátrálunk az életbe, ahol merészen illatoznak
A szilvafák és a nárciszok gyengéd szirmai
Rezegnek a szélben. Háttal a pusztulásnak,
Az újra és újra megfoganó élet elében
Kongnak a falak itt ima és kántálás nélkül,
Lelkünkből visszhangzik tova a félelem.
Megint csak halál és megváltás, megint élet,
Mert Ő is szerette ezt a világot, az élet jeleit,
A fák kibuggyanó rügyeit és a virágok színét,
Mégis az embert féltette egyre, bennünket.
Nem vagyunk merészek és világvivők, csak
Esendők, esetlegesek és megesettek, mert
Nem határozunk, elhatároztatunk és –hatunk csak,
S ez már mindörökre így marad, már így marad.
Húsvét hétfő
A feltámadás ünnepét
frivol tivornyává silányítja
az ember.
Nem tudok hagyományt
oltani ellene szívedbe
virágom.
Magam is csak gyökértelen
takargatom irtóztató
közönyöm.
Érted fohászkodom,
és rettenve nézem
hogy eldőlsz.
Részeg csürhe-danaj
megtöri nádszál
derekad
Sors mértéken felül
Súlyától meghajlok
És felriadok az éjszakában
Lélegzetem zihálva fojtom
Útvesztőkön keresztül
Zegzugos folyosókon
Szürke ajtókat tapogatok.
Űrjében mukkanni félek
Terhétől vonszolódom
Sötétje körülfog tompán
Átláthatatlan rémületben
Kongó hajnalok homályán
Sors mértéken felül.
Zuhatag
Amint a megeredő könny
A könnyebbülő lélegzet
A vágy folyama feltör
És suhogva lélegzik
A vízesés zúdul alá
A hegyről merészen
Szakadéka tátongva öleli
Befogja lágyan
Könnyfolyam és láva
Lelkem tisztasága
Hegyek csúcsán-ölén
Végigömlő fölény
Magasztos malaszt
Rabságból szárnyal
Ég felé- föld alá
Megered- nem ereszt.
60 év
Barsi Ernő bácsinak
Arcán tündöklő mennyei fény,
Tagjaiban túlvilági harmóniák
Magyar dalra szomjazva
Már várja őt a szeráfok kara.
S ha megáll majd előttük
szerény-szelíden púpos-paposan
hegedűvel az álla alatt,
megtanítja odafönt nekik
gyönyörű dalainkat:
attól lesz csak hangos az ég
és drága jó Ernő bácsi
örvendezve tekint körül.
Angyali Tanítónk,
pártfogold népünket akkor,
Bár úgy sejtem, kérésem
Szükségtelen. Egész küzdelmes,
Gyönyörű életed vall arról,
Hogy igaz hazafi vagy,
Mint fegyvertársaid
Ady, Bartók és Kodály.
Már most is a mennyet
sugározod felénk,
harmóniában éggel-földdel,
mezőkkel-emberekkel.
Hallgatunk áhítattal,
Elérzékenyülve és mohón
Isszuk bölcsességedet
És szereteted melegében
Sütkérezünk önfeledten
– amíg csak tehetjük.
Futok
Va hua, va hua,
Birtokolom a testem,
az idegeim nekem dolgoznak,
és pazarul vágtatok,
világbitorló jókedvemben,
érzem a fanyar illatú mezőt,
a szél arcullegyint,
Va hua, va hua,
A talpam tovagördülő ív,
A lombozat lebeg,
Bokrok hófehér fodrai
Minden a helyén
Semmi sem idegen
Árnyékom suhan
Va hua, va hua,
Még egyszerűbb innen
A táv, mely lefutható
Az időről is van fogalmam
És magamról is többet tudok.
Lazítom a csípőm,
Engedem a vállamat.
Va hua, va hua,
Ezt akarom megtartani
A harmonikus szépet,
A dombok ívét homlokomban
A fák kérgét tenyeremen
A ritmus fenséges szabályát
Saját mély egységemet.
Kényszerű jóság
A be nem teljesült vágyaink legszebbek,
S azok, melyekről tudod, hogy nem is
Teljesülhetnek soha, mert gátjává
Önmagad leszel.
A legésszerűtlenebb képzelgések
Melyek megszínezik szürke perceid
Bűnös kis pillanatok édes ízei, játék
A lehetségessel.
S annak öröme, hogy mégsem teszed,
Erőd tudata, hogy mindenképp ellenállsz,
Nem adod meg magad a veszélynek, mert
Lelked nem enged.
Emlékei elszalasztott gyönyöröknek,
Mélységek feletti lebegésnek, fájó
Kínzó, kegyetlen szerelemnek, s bosszúd
Korlátlan kegye.
Az át nem élt élmények legszebbek,
Mert lehetett volna így is, vagy úgy is,
Üres és fájdalmas vagy gazdag és teljes,
De így mindkettő.
Be nem teljesült vágyaid angyala
Megváltó démon, tehetetlen gúzs
Mégis hálát adsz érte, mert megőriz
Magadtól magad.
Rég látott ismerős
(Ervinnek)
Az egymásból részesülés
lehetetlensége
elcsüggeszt.
Az út hiánya:
kiúttalanság,
lépés egymás felé,
mely nem vezet.
A mindennapok göcsörtjei,
szavak, melyek nem vallanak
semmiről,
Félbeszegett mondatok,
jelentés nélkül
hullanak alá.
Elképzelt virágok,
melyeket egymás felé
nyújtottunk egy napon,
de nem bírták a hosszú várakozást
és félúton megtörtek,
elkókadtak.
Az egymásból részesülés
lehetősége is
elcsüggeszt.
Ki vagy?
Csak magaddal azonos a kertben
A csivogó madárrengetegben
A napraforgók szelíd árnyán
A gyermekkacagásban
A citromfű és menta illatában
A hajnali napfény ölében
Az éjszakai csillagsziporkában
A meg-megtorpanó csendben.
Lábadozó
1.
Hová lett magzatom, eleven csíra
Vérrögöket dajkál kiapadt méhem
Megdermedt a sírás, sért a nevetés.
Rettenve sikolt fel örökös éjem.
Szelíden ringattalak, óvtalak,
Most csak sebeim tátongnak üresen.
Neved még dúdolom, de te nem hallod
Nem voltál, nem vagy velem sohasem.
Elképzeltem már lépteid a házban
De oly üresen kongtak a zajok
Éreztem, hogy hiányod végleges
Nem mertem hinni: s most egyedül vagyok.
2.
Uram, nem vagyok méltó
elviselni a kínokat,
melyekkel megajándékoztál.
Tudom, a szenvedés
tehozzád tesz hasonlóvá,
én mégsem becsülöm eléggé.
Tenyeredben éreztem magam
míg kegyeidet bírtam,
csodát hittem minden
egyszerű pillanatban.
Fájdalmaim tükrében
életem színei elfakultak.
Nyoma sincs a lét felértékelésének,
mely betegségek közepette
más boldogokat elfog,
Türelmetlen és szorongó lettem,
és csak a szeretetben hiszek,
mert nekem luxus a szentek mártíromsága.
Nem hiszem, hogy méltón
viselem el a kínt és a nyűgöt.
Nem. Nem. Nem.
Én üvöltök és sikoltok és zokogok és jajgatok.
Halld meg, Uram!
Abigél
Most kezedért nyúlnak sokan,
Kik nem bírták el szereteted egykor
Most rád figyel ezernyi szem
Kik menekültek pillantásodtól.
Te jóságos, boldogságos lány,
Vigasztald meg, ki sír utánad
Ne büntess meg hallgatással,
Mert részvéttelen öl a bánat.
Szólj hozzánk, mesélj, olyan-e
Isten országa, ahogy elképzelted,
És miért vont magához az Isten,
Ha ott senkit sem vigasztalhatsz meg?
Hova lett a kételkedésed,
Tedd fel szikrázó kérdéseid újra!
Ki fog már szeretni feltétel nélkül
Ha Te örökre elmész az Útra?
Csendedbe burkolva ültél köztünk
Már hosszú ideje készülődve
Valami nem evilági gonddal,
Mosolyogtál a földi rögökre.
Nem volt fontos semmi hívság
Csak az Isten dolgai vezettek
És utoljára hozzám léptél
Kezembe rakni a keresztet.
2008
Téli ünnepek
Hát lecsengett az ünnep eufóriája
roskatag nihil üli meg a tájat,
a fehér is bemocskolódott kissé
és előtűnt a régi szürke bánat
Még mindig bízva nézem elhagyatott
madáretetőnket az ablak szegletén,
elült minden lárma és csicsergés
könny és fenyőtű szórta utcák csendjén
nehézkesen közeleg a Január
ormótlan bakancsban, dübörögve
a kis szárnyas angyalokat riogatja
és a rettenet beléeszi magát hörögve
idegesen trombitáló Újesztendőnk falába.
2008 elején
Új esztendő,
Reménységünk, vigasságunk,
Hozz meghitt estéket borozgatással,
Élénk, hangos délelőttöt a kertben,
Gyerekzsivajos délutánt.
Virágokat,
Madárzajos boldog tavaszt,
Fülledt, hőségtől izzó fényes nyarat,
Színpompás, ízektől duzzadozó őszt,
Kemény, fehér havas telet.
Barátokat,
Néhány együttérző mosolyt,
Találkozást az árnyas ligetekben,
És testvéri csókokat búcsúzáskor,
Ölelve tartó meleget.
Szigeteket,
Hol megvethetjük lábunk
Az őrjöngve morajló tengeren
Mely szennyes hullámaival fenyeget,
A mennyből egy kis szeletet.
Mámoros vasárnap
Gyönyörű,
ahogy a cseppek
az ablak üvegére esnek
szikrázik lent az éjszaka
és egymaga
a párás ködön át a várost
– autók cikáznak –
nézi a szemközti ház mozaikját
a lelke kitárva
valami ismeretlen bűvöletnek
búcsút legyint
múlt és jövő között
és elmereng a tiszta
végtelenbe- int
feledve kort és okot
a holnapot
egy vasárnap.
Miért?
Valami ismeretlen hív
delejez magam feladni
könyörögni hozzád azért,
hogy meghallgass és megérts.
Hogy pár lépést táncolj velem
benned kutatom sorsomat
és nem hiszem már, hogy veled
gondolatban beszélgetek.
Esztelen esengek hozzád,
s ha szégyenlem, rád haragszom,
hogy figyelj rám hazudok neked,
magától beszél a hangom.
Áltatlak, hogy hallgatni szebb,
Hogy annyira nem érdekelsz.
Hogy te sem nősz fel soha bennem
Pedig már régen halott a perc.
Megint neked
Csak a napot szeretném megmutatni.
Ki akartalak csalni a fényre,
Hogy szép arcod felé fordítsd,
Ki derűt bocsát az árny helyébe.
Csak magamat akartam meglopni
Vigaszul a szabadság helyett
Ujjaid átjárta fénynyaláb
Bokrait kibontva megremeg.
A zöldet, sárgát, vöröset,
A mező dús liliomait,
Madarakat és vizeket, mit most
Még szürkébb éjszaka borít.
„Aki meg akarja tartani, elveszíti azt…”
Íme, az életem, Uram
Legyen meg a Te akaratod
Élet- és halálközelbe kerülvén
Mostmár egészen behódolok.
Lemondtam már a hiúságról
És arról, mi pótcselekedet
De nem tettem még le arról,
Hogy egészen boldog lehetek.
Független testi kínoktól
Lelki gyötrelmek keresztjén
Önvád és ítéletek híján
Sodorva önkényed mentén.
Utam végét már nem lelem
Csak a következő lépést
Napjaim celláiból áhítom
A madarakat és verőfényt.
Szép új világ
A költők ma már kimentek a divatból
A galambok nem békekövetként suhannak,
csak mint koszlott tollseprűk
zuhannak alá szederjes ereszeinkről a
Porba.
Büdösek a szóvirágok.
Holnap szintetikus ruháinkban
Higiénikus gondolatainkkal villogva
Világváltoztató terveket ötölünk ki
Sorba’.
Érlelő idő
Magányom megérleli
Bennem a búzaszemet
Növekszik, burjánzik,
Ágat-bogat fejleszt
Kihajt a béke és a türelem
S majd terem.
Kételyek között
(harmadik gyerekemnek)
Kereslek magamban gyermekem,
Mert oly nehezen viselem
a bizonytalan boldogságot.
Rabja lettem az Akaratnak
és súlyos kőként süllyedek alá
mert a sodródáshoz nehéz a lelkem.
Kereslek magamban gyermekem,
De olyan gyenge még a hitem
A kétely mérgezi perceim.
Íme, kitárom a szívem:
Áldott, aki jön az Úr nevében,
Áldott legyen az Ő akarata.
Bizonyság
Edit néninek
Árnyalak lettél, míg nem láttalak,
messzebb sodródtál az evilágtól.
Angyalok röpítnek ha szenvedsz
és józanodván szárnyukkal legyeznek.
Elszomorít, hogy elhagyod világom
Önzéssel kapaszkodnék beléd
Arcomon hordom hiányod
Lelkembe mar a veszteség.
Sírtam egy éjszakán keresztül
Aztán legördült a teher
Nem vagyok méltó hozzád.
Imádkozz értem, ha megérkezel!
Töredék
Mert a vers hamvában is dereng
A rozsdás őszi táj kibontja
És susogva csengve-bongva kereng
Színpompás avarba bomolva.
Ima
Félelmeim esendő halmain
botorkálva közelítlek Istenem,
Nem tudom, csak a kötelesség,
Vagy a szeretet nevében teszem.
Akarom ismerni valóságod.
Hogy hevesen viszontszeresselek,
A teremtett világ gőze kifullaszt
S én inkább felette lebegek.
Egy fogódzóm van: jelenésem,
Mely –érzem -, személyes üzenet
Lehetett egy válságos napon.
Segítő kezed fogtam meg vakon.
Visszaesem olykor, de felidézlek
És üvegcserepekre törik a félelem
Karomat nyújtom a gyermekért,
Kit titkon ajándékoztál nekem.
Erős szeretnék lenni általad
Elfogadni és felfogni szavad,
De oly kopott és hitetlen vagyok
Csak pillanatokra villanok.
Mi vagyunk
1.
Mi vagyunk
A megvetett szolgaraj,
Akit mindenki ellenőriz
Akinek ezer szabály szegélyezi útját,
És akiről mindenki dühödten hadar.
Mi vagyunk
Ama ingyenélő robotok
Akik csak húszegynéhány órát „hajtanak”,
Nem átallnak tüntetni a bérért,
aztán felveszik a sok „zsozsót”.
Mi vagyunk
Akik folyton stresszeljük mások kölykeit,
A lusták, műveletlenek, buták,
Perverzek, illetlenek, suták,
Akiknek még egy jó kocsira sem telik.
Mi vagyunk
A korruptak és a csalók
Akiket könnyű lenne kicserélni
Egy számítógéppel vagy centrifugával
Akiknek egyáltalán nem kéne élni.
2.
Mindannyian a jövő bajnokait
Hittel és fáradhatatlan nevelők
Akik virrasztva éjszakájuk lángján
Hordozzák mások terheit,
A naponta figyelemért küzdők,
A bohócok és példaképeitek,
Akik ki mernek állni a holnapért,
Akik ma nem szégyellik a hitet,
Akik nem takarják el arcukat,
Felvállalják gyenge voltukat,
Fáradtan buszoznak zsúfolódva
Miközben mások autón suhannak,
És otthon teendők halmai felett
Regulázzák gyermekeiket
Gürcölnek sokszor reggelig,
És elbóbiskolva legszebb álmaikban
Hangversenyen ülnek páholyokban
Akiknek majd csak a jövő terem
De ezért lesz olykor ünnep a jelen.
Vízben
Lebegés a zöld fényben
A derengő homály felett
Csíkot evezve bámulom
A napos medence feneket.
A ritmus egyhangú delej
Kar- és lábtempó felváltva
Arcom a vízbe borítom
Sodródom előre-hátra.
Magamat a palack alján
Téged a súgás eltakar
Nem létezik a part a hullám
Csak a köztes zűrzavar.
Zöld ozmózis gyönyör-létem
És átlátszó és súlytalan
Űr-ártatlan némaságban
Így dédelgetem magam.
Ha menni kell
Kilépek megszokott díszletemből
És megyek falanszter-fehéren
A végeérhetetlen folyosókon
Visznek és lüktet a vérem,
Hallom dübögni lépteik,
És csak egy leszek a sok adatból
Ki fél meghalni és fél szenvedni
Várja, hogy kilépjen abból
Fölé tornyosulva matatnak
Akkor majd földöntúli lények
Testébe hatolva késeikkel
Hidegen villódznak a fények
És magányom feloldódik,
Ha látom, hogy nem hiába
Fekszem ott kiterítve tétlen
S várok arra a kis „oá”-ra
És felszakadnak mind a gátak
Pokol-utamról visszatérek,
A lidércnyomás szertefoszlik
Egy gondolatom lesz: az Élet.
2009 Kisfiam születése
Valahogy éreztem, hogy biztonságban vagyok.
Hogy átölel és felemel karod,
És minden úgy lesz, ahogy akarod.
Valahogy tudtam, hogy enyém lesz a perc,
Szorongásom rögvest elszelelt,
S csak azt tudtam, hogy óriási a tét,
De épp ettől lett értékes a lét.
Az örökké határait feszegettük,
Amikor átéltük mi együtt
A teremtés végtelen csodáját,
És azért éreztünk hálát,
Hogy megérhettük végre azt a percet
Amikor a gyermek végre meglett.
Nem hittük, hogy ennyire szép,
És megérinteni is gyönyörűség,
Kicsi pihegő lágy angyali lény
Megfoghatatlan: „ez az enyém?”
Amikor alszol
Amikor alszol, az arcod nézegetve
Eltűnődöm jöttödön, a múlton.
Mit álmodsz, ha felsírsz,
Ha szemöldököd ráncolod,
Vagy elégedetten felnevetsz?
Álmaidban kivel időzöl,
Hol van helyem abban a világban?
Volt-e életed nélkülem?
Hallgatom lélegzeted, kint
szél zilálja a fák ágait
béke csendje hatja át
ezt a rejtelmes éjszakát.
Dorka 16 évesen
Majdnem nő már,
És mégis bújna hozzám,
Rejtené, ha tudná,
Hogy már nagylány.
Kíváncsi férfiarcok
Vizslatják az utcán,
De ő nem figyel,
Csak önmagába néz,
és sokszor elégedetlen
azzal, amit lát, mert
torzítja karcsú alakját
a csúf tükör, és mások
megjegyzései, amik
oly fontosak neki.
Kicsike nagylány,
Ki játékokkal alszik el,
De kit az egész világ érdekel,
És menne, ha vinnék
Tengeren túlra vagy
Magas hegyekbe
Szárnya ha volna,
De a sarokra boltba
Menni retteg, mert
Mi lesz, ha meglepik?
Tánca felhőtlen, dala víg
Arca önfeledt, amíg
Más meg nem látja titkait.
2010. november
Szép vasárnap délután.
Istennel beszélgetek.
Kopog a billentyűzet. Remeg.
Istenem, válaszolj! Adj jelet!
Ne legyen magányos monológ
És kongó betűk
száraz kórószavak.
Csak egy szóval mondd
És megértelek, meggyógyulok.
Leomlanak és felépülnek a falak.
Halálvonzásban
Van úgy, hogy a gyertya fénye komor,
És vörös izzása halálfejet idéz.
Lángnyelvek nyalogatják hűlő homlokom
És kísérteties az egész.
Vonulunk a temető dermedt sötétjében
Fejünkre nedves pára csepereg
Zörög az avar a csizmánk alatt
Feliratok rémisztenek.
Csak ki innen, el a sötétségből
Perzselő vad, zajos élet hív,
Ahol nem kong a harang panaszosan
Csak harsány fény vakít.
2011. január 4.
Életszakasz
Én egy nemdohányzó szakaszba kérek jegyet,
Ha az életem egy villamosút, ahogy
Kosztolányi Dezső írta meg
Egy szmogmentes városi falansztert képzelek,
ahol lehet koncerteken és teaházban ülni,
könyvtárba menni és modern sportokat űzni.
Nem kell mások szemetét látni és belerúgni
Kukák és virágsávok szegélyezik a gyepet
Ahol majd könyvemmel megpihenek.
A kutyások mind felszedegetik a kakit
És nem hagyják, hogy „megöntözzék” a biciklimet,
A játszótéren gyerekek és őket szerető
Felnőttek játszanak és senki sem „tök ideg”
A bábszínház és a táncház menő
És a templomba járni előkelő
Az emberek énekelnek és nem füstöt lehelnek
És én is csak énekelek, énekelek,
Ha egy nemdohányzó szakaszba kapok jegyet.
Szőnyeg alá
Vendégségbe jött hozzánk egy porszívó
Aztán jött egy vasaló, egy nyomtató…
És ott feküdt a szőnyegen
Míg anya azt mondta: már elég legyen!
Mivel apa varázsló és ezermester,
a konyhában szétboncolta, hegesztette, csavarozta,
megjavult mind szépen sorba!
Jött érte a Gyöngyi néni félszegen
Jött érte a Józsi bácsi részegen
Hazamentek mind a tárgyak
És mindenki gratulálhat
Csak minálunk van a baj,
Mert elromlott a mosógép, a rádió, a pirító,
De kit zavar? A kánya bánja!
Nem figyel rá senki sem,
mert nem hever a szőnyegen!
Április végén
Teljesen átjárt engem
És magam fölé emelt.
Próbáltam szublimálni a vágyat
Valami szépbe,
Anyai vagy házastársi
Ölelésbe
Nem megy. Mégse.
Úrrá lett rajtam a szerelem.
Teljesen összezavart
Elvett magamtól
Jóvá és sebezhetővé tett.
Már azt hittem megint, hogy
Úr lehetek
Én vezetek
És szolga lettem hirtelen,
Másnak alávetett.
Kékszakállú bezárja az ajtót
A zár kattan.
Judit félve néz körül.
Az éjszaka kint rekedt, fény
Járja át a termeket
Az asztalon rőt bor, serlegek,
Kenyér, sültek és olaj.
A vendégsereg szétoszlott hirtelen.
Csend honol. Konganak
Harangok odakünn
És idebenn zenél valami szerkezet
Vészjelek fénylenek.
Kékszakállú örül, ölel.
De a mámor csak nem jön el.
Titkok huhognak az ajtók megett.
Ajkán elsorvadt csókok fénylenek.
És ott vannak a holtak, az elhagyottak,
Judit suhan a termeken át
És fekete nagy madársereg súrolja
Tagjait, a függöny remeg.
Titkokat fürkészni már
Nem gátol a mérhetetlen
Vak szerelem. Látja, hogy
Szörnyűséggel telt szív és léhaság
Lelketlen élet és közöny
Testi vágy csupán csak
Kékszakáll. Az utolsó
Ajtó is nyitva áll.
Judit ijedten körbekémlel
Majd átszalad a küszöbön és
A panoptikumban
Várja már egy néma hely.
Kékszakáll borízű hangján felnevet,
Judit hiába kiabál
Hisz önnönmagát fojtotta meg.
Ebbe a szép zord kalitkába
Nem hatol be többé a fény
Se dal se tánc, se révület,
Homályban maradtan
A zár kattan.
Tél végén
Arany cseppek csorognak
csepegnek,
Ó-viasz omlik, pereg,
olvad a zord hideg
Láng és faggyú fagy,
kőkemény fagyanta ered.
Mag
a lélekmélyi katlan
zegét-zugát kutatva halkan
csend ködében gubbasztok
sarkán a végtelennek
így formálom át
mag-magam
Tükör
Tükör vagyok, mely olykor
Gyűlöletes képet mutat rólad
Foncsorom ádázul fintorog feléd
És téged elkap a hév
Összetörni engem
Pedig csak arcod látod
Törékeny testemben.
Nem felelsz
Naponta többször felnyitom
És nézem hiányát betűidnek
Hiányzol.
Része lettél az életemnek.
Űr maradt utánad, pedig
Sohasem voltál igazán velem.
Kitől félsz?
Üzeneted, hogy nem vagy jelen.
2012
A család szent.
A szent család.
Szent a család.
Család, a szent.
Az együtt lélegzés üteme,
Bezárni az ajtót este,
úgy, hogy öten álmodnak mögötte,
aztán reggel újra kitárni,
Beengedni a levegőt, a fényt.
Várni haza valakit mindig
aki éppen kinnmaradt,.
Elmerülve az otthoni illatokban
csak azt csinálni, ami jön.
Beülni valakihez egy percre.
Helyére tenni a bútorokat,
Megigazítani az életünket,
Ünnepek és hétköznapok…
Együtt az öröm és a kín
Tanítani és tanulni élni.
A család szent.
A szent család.
Szent a család.
Család, a szent.
Szentségimádás
Bezártuk Jézust a tabernákulumba.
Vastag falakkal vettük Istent körül.
Magunkat elzártuk a megváltástól.
A Lélek hangszórók dühétől menekül.
Szép szavak folyama állja el utunk
Mely Isten felé tartana, de nem vezet
Inkább visszafelé árad és elsodor
Nem látjuk a célt, elvonja a tekintetet.
Rabod vagyok
Gyémántos kalitkából nézem
Elmorzsolt életem szirtfokát
Trónusom színaranyból
Köntösöm selyembrokát
Gyöngéd kis karod nyakamon
Szorít és dédelget puhán
Láthatatlan pókfonal szálak
Vonnak hozzád a véges után
Ölembe simulva lélegzel
Mozdulatlan olvadsz belém
Pihe hajad tenyeremben
Tartalak, mégsem vagy enyém
Tartozom neked magammal
Zsarnokos csöpp markod szorít
Nem enged többé már repülni
Ránk csuktad börtönöm zárjait.
Dénesnek
Mindig féltettelek,
Mert elviselhetetlenül jó vagy
Féltem, hogy Isten visszavesz,
Ezért nem beszéltem neki rólad.
Féltem, hogy meggondolja magát,
És méltatlannak talál arra,
Hogy én legyek az anyád.
Szeretném, ha elmondanád,
Néha követsz el hibákat, bűnöket,
Hogy te sem vagy teljesen tiszta,
Csak olyan, mint a többi emberek.
Akkor jobban reménykednék abban,
Hogy velem maradsz, megtarthatlak,
És nem kell leborulnom előtted.
Nem látom értelmét a szónak
Hiszen tudod, mielőtt kimondanám
Nem mutathatom valónak,
Ami nincs, vagy sose lesz talán
Én már nem leszek senki, akit csodálnak,
Akit rivaldafény és ünnep vesz körül
Bár a kedvedért… talán még ez is sikerül.
Játék
- Te „szeretel” engemet?- kérdi a kicsi a nagyot.
- Mindig szeretni foglak, mert a bátyád vagyok.
- Nem leszel féltékeny, ha nálad jobb leszek?
- Sőt akarom, hogy te légy az ügyesebb.
- Nem akarod, hogy azt tegyem, amit szeretnél?
- Tudom, hogy te önállóbb vagy ennél.
- Nem haragszol meg, ha ellenedre szólok?
- Elnéznem és megbocsátanom ez jó ok.
- Levehetem a fejedről, hordhatom a koronát?
- Akkor a hatalom és felelősség súlya hárul rád.
- Átengeded nekem az első helyet?
- Csak kérned és vállalnod kell, és minden a tied.
Megtöretésben
Hogyan lehet valaki ennyire boldog a kínjai közt?
Felértékelem a létet, és megmosdom most minden arany-napfényben.
Isten szólt hozzám. Nem vagyok egyedül.
Bár nehéz harcra indulok, de fegyverem most
Nem a kétely, a dac, a nyers erő,
hanem az alázat, önfeladás, megadás és elfogadás.
Küzdelem a jövőért, az életért.
Vannak félelmeim és szomorú is vagyok, de magam miatt szomorkodom.
Tudom, hogy túlságosan öntelt és magabízó voltam, azért tesz az Úr próbára,
S talán azért részesít kegyelemben, hogy hozzá hasonlóan nehéz keresztet vigyek,
Mert szeret.
Üzenet a mélyből
A folyosó végén senki sincs. Csak a homály és a félelem.
Életem fájdalmas és sivár. Nem kell nekem.
Nincsen fényes út, meleg takaró, mosoly,
Csak hideg kések dermedt sziszegése szól.
Csak tárgy vagyok, csak darab kacat,
Valamit kivesznek belőlem, és továbbhalad
Velem a „zöld hintó”, a jeges rémület
És csak egy ismeretlen ejt értem könnyeket.
Neked
Jóságod lefegyverez.
Raboddá tettél, mert nem akarsz bezárni.
Elengedsz, sőt küldesz, ha menni akarok.
Én meg lemondóan és bűnbánóan elmegyek,
És nem tudok örülni az időnek nélküled.
Talán izgalmas, hogy elveszíthetsz.
Hogy nélküled is van életem.
Jóságod letéphetetlen lánc, mely fojtogat,
És bántalak, szorítalak,
Mert kell nekem a szabadság,
és kell nekem a harc.
Ajándék
Az augusztusi hamvas estén
Egy narancssárga gömb emelkedik
Egyre feljebb és feljebb.
Szerelmünk képe ez,
Mely a teljességre jutott.
Vágyaink immár
Csendesen lobognak
Életünk ritmusa, mint
A telő és folyton elfogyó
Mindig változó, de kiszámítható
Testes majd légies égitest.
Ezen a napon,
Ezen az ünnepen,
Ajándékba kaptuk a Holdat.
Ujjgyakorlat
(Szép Ernő nyomán)
Szeretem a körmöm reszelni
A csendben fülem hegyezni
bárányfelhőt nézni az égen
fürödni a tó vizében
madárcsicsergést hallgatni
kiskutyát megsimogatni
bandukolva járni a réten
csomagot bontogatni szépen
arcomat kezembe rejteni
ruhámat földre ejteni
távolba merengni
verset dúdolni
remélni
élni.