Verseim

A társasjáték…

számomra felfoghatatlan mint öröm.

Nem tudom értelmezni a játékszabályt,

és többnyire nem akarok nyerni.

Gondolom, ez másoknak bosszantó lehet-

annak, aki le szeretne győzni.

Nem ismerem a nyerés ízét.

Nálunk csak rajzolt malom volt

és gombokkal játszottuk.

A Ki nevet a végén?

és a Gazdálkodj okosan!

az iskolából ismerős…

vagy más gyerekeknél játszottunk vele.

Nem tudtam taktikázni.

Inkább leüttettem magam.

Csak legyen már vége! Nyerjen, aki nyerni akar!

Hiszek…

Hiszek hitetlenül a kis, hétköznapi dolgokban.

Noha mindig nagyot akaró voltam,

jobban hittem az erőmben, mint Jézusban,

hisz’ erősnek kellett lennem idejekorán.

Hiszek a virágpöttyös mező békéjében,

az emberek jóakaratában

a kedvesség, szelídség, türelem hatalmában

bár megvalósítani nem tudom mindezt,

csak másokban csodálom a szerénységet

mert én mindig túl sok vagyok.

Hiszek abban, hogy egyszer helyemre kerülök

és be tudok állni egy sorba,

kedvem telik majd a közös zsoltározásban

és nem fogok kiszólni a tömegből.

Nem leszek disszonancia, hanem a harmónia része.

Akkor nem zavar majd többé mások gyarlósága,

mert megbocsátom magamnak a sajátomat

Isten majd tenyerébe vesz

és vigyázva, mint egy pelyhes kis állatot

betesz engem az ólba testvéreim közé.

Radnóti

Lányok álmodtak véle éjjelenként

Hajlékony teste meggörnyedt a sorban

Némán zuhant le a sötét verembe

Szőkén és tisztán a sárba tiportan

Mellette akkor angyal állt a karddal

Szelíd fűszálak hajoltak léptein

Az abdai út irdatlan sötétje

Ásít a holdatlan vidék térein

Mellére lehajtva csöndben a feje

Áll, kabátja szárnya szélbe leng

Talán így nézett ki ősszel Krisztus is

Nem tudhatom, hogy másnak ez mit jelent.

A karmester

(Medveczky Ádámnak)

Csak ritmikusan vonagló hátának látványát bírom elviselni,

Mert félek, ha felém fordul, gyónásra késztet,

Komoly tekintetében elmerülve meglátnám

És feltárnám előtte kicsiny életem mélységes bugyrait.

Egész szánandó lényem teríteném ki eléje tékozlón

S ő viszolyogva de győzelmesen vonulna rajta végig

Mint hosszú bíbor bársonyszőnyegen.

Léptei alatt életem szétfolyna akár a vér,

Hiába kínlódnék, sikoltanék,

A hangszerek fortisszimója elnyomja hangom,

Mely máskor oly dúsan tiszta és tündökletes.

Sörénye tombol és tobzódik a zenekar gyűrűjébe fogva

Mint egy szép látomás, valami varázslatos

Zene, ennyi az enyém. Ne többet.

Gyermekeim tanáraihoz

Tudom, mit jelent: tanárnak lenni

Mikor lelkedben fájó kényszer ég

Hogy mindig példaként kell viselkedni

Örök rabságba von a kötelesség.

Ha egyszer ezzel eljegyezted élted

Lassan veszted el meghitt perceid

Önmagad többé már sohasem félted

Tetézve osztod féltett kincseid.

Másokra gondolsz éjjel és nappal

Birtokba vesz a jövő vak hite:

Szavad vajon a végtelenbe ér el,

Vagy haszontalanul vész a semmibe?

Nem bánt már az sem, ha dologtalannak

Szidnak, bélyegeznek a hátad megett,

Szemedbe vihognak gúnyrajzok rólad,

S elhúznak melletted a Mercédeszek.

Gúny, irigység, átok nem hűt le téged,

Mert szereteted nem holmi ál-dolog,

Jegyekkel csak önmagadat méred,

De Isten teremtményét gondozod.

Te vagy…

(Férjemnek)

Te vagy a megokolhatatlan félelem,

Rémlátomásos esték és hajnalok

Amikor hiányod tapintom mellettem az ágyon

Hűlt helyed fojtogató hűvöse

és istentelen bizalomhiányom.

És te vagy a biztonság, az ölelő meleg

Az átfogó puha gyermeki szeretet

Önátadás és zsarnokos gyönyör

Naponta meg-megújuló csoda

Az összehangolt ritmus reszkető záloga

Én felem, én jobbik felem…

Ne hagyj bennünket elveszni Istenem!

Nagypénteki kárpit

A koponyák-hegyi mérhetetlen magányosság

A templom szertartás utáni csendjében zihál.

Az oltár puritán közönnyel várja az utolsó vacsorát

Még feltámadás előtt, a halál kapuja kitárul.

Állunk a kapu előtt figyelve a szegek nyomát,

A vonagló kart a kereszten, mely felénk mutat.

Hátrálunk az életbe, ahol merészen illatoznak

A szilvafák és a nárciszok gyengéd szirmai

Rezegnek a szélben. Háttal a pusztulásnak,

Az újra és újra megfoganó élet elében

Kongnak a falak itt ima és kántálás nélkül,

Lelkünkből visszhangzik tova a félelem.

Megint csak halál és megváltás, megint élet,

Mert Ő is szerette ezt a világot, az élet jeleit,

A fák kibuggyanó rügyeit és a virágok színét,

Mégis az embert féltette egyre, bennünket.

Nem vagyunk merészek és világvivők, csak

Esendők, esetlegesek és megesettek, mert

Nem határozunk, elhatároztatunk és –hatunk csak,

S ez már mindörökre így marad, már így marad.

Húsvét hétfő

A feltámadás ünnepét

frivol tivornyává silányítja

az ember.

Nem tudok hagyományt

oltani ellene szívedbe

virágom.

Magam is csak gyökértelen

takargatom irtóztató

közönyöm.

Érted fohászkodom,

és rettenve nézem

hogy eldőlsz.

Részeg csürhe-danaj

megtöri nádszál

derekad

Sors mértéken felül

Súlyától meghajlok

És felriadok az éjszakában

Lélegzetem zihálva fojtom

Útvesztőkön keresztül

Zegzugos folyosókon

Szürke ajtókat tapogatok.

Űrjében mukkanni félek

Terhétől vonszolódom

Sötétje körülfog tompán

Átláthatatlan rémületben

Kongó hajnalok homályán

Sors mértéken felül.

Zuhatag

Amint a megeredő könny

A könnyebbülő lélegzet

A vágy folyama feltör

És suhogva lélegzik

A vízesés zúdul alá

A hegyről merészen

Szakadéka tátongva öleli

Befogja lágyan

Könnyfolyam és láva

Lelkem tisztasága

Hegyek csúcsán-ölén

Végigömlő fölény

Magasztos malaszt

Rabságból szárnyal

Ég felé- föld alá

Megered- nem ereszt.

60 év

Barsi Ernő bácsinak

Arcán tündöklő mennyei fény,

Tagjaiban túlvilági harmóniák

Magyar dalra szomjazva

Már várja őt a szeráfok kara.

S ha megáll majd előttük

szerény-szelíden púpos-paposan

hegedűvel az álla alatt,

megtanítja odafönt nekik

gyönyörű dalainkat:

attól lesz csak hangos az ég

és drága jó Ernő bácsi

örvendezve tekint körül.

Angyali Tanítónk,

pártfogold népünket akkor,

Bár úgy sejtem, kérésem

Szükségtelen. Egész küzdelmes,

Gyönyörű életed vall arról,

Hogy igaz hazafi vagy,

Mint fegyvertársaid

Ady, Bartók és Kodály.

Már most is a mennyet

sugározod felénk,

harmóniában éggel-földdel,

mezőkkel-emberekkel.

Hallgatunk áhítattal,

Elérzékenyülve és mohón

Isszuk bölcsességedet

És szereteted melegében

Sütkérezünk önfeledten

– amíg csak tehetjük.

Futok

Va hua, va hua,

Birtokolom a testem,

az idegeim nekem dolgoznak,

és pazarul vágtatok,

világbitorló jókedvemben,

érzem a fanyar illatú mezőt,

a szél arcullegyint,

Va hua, va hua,

A talpam tovagördülő ív,

A lombozat lebeg,

Bokrok hófehér fodrai

Minden a helyén

Semmi sem idegen

Árnyékom suhan

Va hua, va hua,

Még egyszerűbb innen

A táv, mely lefutható

Az időről is van fogalmam

És magamról is többet tudok.

Lazítom a csípőm,

Engedem a vállamat.

Va hua, va hua,

Ezt akarom megtartani

A harmonikus szépet,

A dombok ívét homlokomban

A fák kérgét tenyeremen

A ritmus fenséges szabályát

Saját mély egységemet.

Kényszerű jóság

A be nem teljesült vágyaink legszebbek,

S azok, melyekről tudod, hogy nem is

Teljesülhetnek soha, mert gátjává

Önmagad leszel.

A legésszerűtlenebb képzelgések

Melyek megszínezik szürke perceid

Bűnös kis pillanatok édes ízei, játék

A lehetségessel.

S annak öröme, hogy mégsem teszed,

Erőd tudata, hogy mindenképp ellenállsz,

Nem adod meg magad a veszélynek, mert

Lelked nem enged.

Emlékei elszalasztott gyönyöröknek,

Mélységek feletti lebegésnek, fájó

Kínzó, kegyetlen szerelemnek, s bosszúd

Korlátlan kegye.

Az át nem élt élmények legszebbek,

Mert lehetett volna így is, vagy úgy is,

Üres és fájdalmas vagy gazdag és teljes,

De így mindkettő.

Be nem teljesült vágyaid angyala

Megváltó démon, tehetetlen gúzs

Mégis hálát adsz érte, mert megőriz

Magadtól magad.

Rég látott ismerős

(Ervinnek)

Az egymásból részesülés

lehetetlensége

elcsüggeszt.

Az út hiánya:

kiúttalanság,

lépés egymás felé,

mely nem vezet.

A mindennapok göcsörtjei,

szavak, melyek nem vallanak

semmiről,

Félbeszegett mondatok,

jelentés nélkül

hullanak alá.

Elképzelt virágok,

melyeket egymás felé

nyújtottunk egy napon,

de nem bírták a hosszú várakozást

és félúton megtörtek,

elkókadtak.

Az egymásból részesülés

lehetősége is

elcsüggeszt.

Ki vagy?

Csak magaddal azonos a kertben

A csivogó madárrengetegben

A napraforgók szelíd árnyán

A gyermekkacagásban

A citromfű és menta illatában

A hajnali napfény ölében

Az éjszakai csillagsziporkában

A meg-megtorpanó csendben.

Lábadozó

Hová lett magzatom, eleven csíra

Vérrögöket dajkál kiapadt méhem

Megdermedt a sírás, sért a nevetés.

Rettenve sikolt fel örökös éjem.

Szelíden ringattalak, óvtalak,

Most csak sebeim tátongnak üresen.

Neved még dúdolom, de te nem hallod

Nem voltál, nem vagy velem sohasem.

Elképzeltem már lépteid a házban

De oly üresen kongtak a zajok

Éreztem, hogy hiányod végleges

Nem mertem hinni: s most egyedül vagyok.

Uram, nem vagyok méltó

elviselni a kínokat,

melyekkel megajándékoztál.

Tudom, a szenvedés

tehozzád tesz hasonlóvá,

én mégsem becsülöm eléggé.

Tenyeredben éreztem magam

míg kegyeidet bírtam,

csodát hittem minden

egyszerű pillanatban.

Fájdalmaim tükrében

életem színei elfakultak.

Nyoma sincs a lét felértékelésének,

mely betegségek közepette

más boldogokat elfog,

Türelmetlen és szorongó lettem,

és csak a szeretetben hiszek,

mert nekem luxus a szentek mártíromsága.

Nem hiszem, hogy méltón

viselem el a kínt és a nyűgöt.

Nem. Nem. Nem.

Én üvöltök és sikoltok és zokogok és jajgatok.

Halld meg, Uram!

Abigél

Most kezedért nyúlnak sokan,

Kik nem bírták el szereteted egykor

Most rád figyel ezernyi szem

Kik menekültek pillantásodtól.

Te jóságos, boldogságos lány,

Vigasztald meg, ki sír utánad

Ne büntess meg hallgatással,

Mert részvéttelen öl a bánat.

Szólj hozzánk, mesélj, olyan-e

Isten országa, ahogy elképzelted,

És miért vont magához az Isten,

Ha ott senkit sem vigasztalhatsz meg?

Hova lett a kételkedésed,

Tedd fel szikrázó kérdéseid újra!

Ki fog már szeretni feltétel nélkül

Ha Te örökre elmész az Útra?

Csendedbe burkolva ültél köztünk

Már hosszú ideje készülődve

Valami nem evilági gonddal,

Mosolyogtál a földi rögökre.

Nem volt fontos semmi hívság

Csak az Isten dolgai vezettek

És utoljára hozzám léptél

Kezembe rakni a keresztet.

2008

Téli ünnepek

Hát lecsengett az ünnep eufóriája

roskatag nihil üli meg a tájat,

a fehér is bemocskolódott kissé

és előtűnt a régi szürke bánat

Még mindig bízva nézem elhagyatott

madáretetőnket az ablak szegletén,

elült minden lárma és csicsergés

könny és fenyőtű szórta utcák csendjén

nehézkesen közeleg a Január

ormótlan bakancsban, dübörögve

a kis szárnyas angyalokat riogatja

és a rettenet beléeszi magát hörögve

idegesen trombitáló Újesztendőnk falába.

2008 elején

Új esztendő,

Reménységünk, vigasságunk,

Hozz meghitt estéket borozgatással,

Élénk, hangos délelőttöt a kertben,

Gyerekzsivajos délutánt.

Virágokat,

Madárzajos boldog tavaszt,

Fülledt, hőségtől izzó fényes nyarat,

Színpompás, ízektől duzzadozó őszt,

Kemény, fehér havas telet.

Barátokat,

Néhány együttérző mosolyt,

Találkozást az árnyas ligetekben,

És testvéri csókokat búcsúzáskor,

Ölelve tartó meleget.

Szigeteket,

Hol megvethetjük lábunk

Az őrjöngve morajló tengeren

Mely szennyes hullámaival fenyeget,

A mennyből egy kis szeletet.

Mámoros vasárnap

Gyönyörű,

ahogy a cseppek

az ablak üvegére esnek

szikrázik lent az éjszaka

és egymaga

a párás ködön át a várost

– autók cikáznak –

nézi a szemközti ház mozaikját

a lelke kitárva

valami ismeretlen bűvöletnek

búcsút legyint

múlt és jövő között

és elmereng a tiszta

végtelenbe- int

feledve kort és okot

a holnapot

egy vasárnap.

Miért?

Valami ismeretlen hív

delejez magam feladni

könyörögni hozzád azért,

hogy meghallgass és megérts.

Hogy pár lépést táncolj velem

benned kutatom sorsomat

és nem hiszem már, hogy veled

gondolatban beszélgetek.

Esztelen esengek hozzád,

s ha szégyenlem, rád haragszom,

hogy figyelj rám hazudok neked,

magától beszél a hangom.

Áltatlak, hogy hallgatni szebb,

Hogy annyira nem érdekelsz.

Hogy te sem nősz fel soha bennem

Pedig már régen halott a perc.

Megint neked

Csak a napot szeretném megmutatni.

Ki akartalak csalni a fényre,

Hogy szép arcod felé fordítsd,

Ki derűt bocsát az árny helyébe.

Csak magamat akartam meglopni

Vigaszul a szabadság helyett

Ujjaid átjárta fénynyaláb

Bokrait kibontva megremeg.

A zöldet, sárgát, vöröset,

A mező dús liliomait,

Madarakat és vizeket, mit most

Még szürkébb éjszaka borít.

„Aki meg akarja tartani, elveszíti azt…”

Íme, az életem, Uram

Legyen meg a Te akaratod

Élet- és halálközelbe kerülvén

Mostmár egészen behódolok.

Lemondtam már a hiúságról

És arról, mi pótcselekedet

De nem tettem még le arról,

Hogy egészen boldog lehetek.

Független testi kínoktól

Lelki gyötrelmek keresztjén

Önvád és ítéletek híján

Sodorva önkényed mentén.

Utam végét már nem lelem

Csak a következő lépést

Napjaim celláiból áhítom

A madarakat és verőfényt.

Szép új világ

A költők ma már kimentek a divatból

A galambok nem békekövetként suhannak,

csak mint koszlott tollseprűk

zuhannak alá szederjes ereszeinkről a

Porba.

Büdösek a szóvirágok.

Holnap szintetikus ruháinkban

Higiénikus gondolatainkkal villogva

Világváltoztató terveket ötölünk ki

Sorba’.

Érlelő idő

Magányom megérleli

Bennem a búzaszemet

Növekszik, burjánzik,

Ágat-bogat fejleszt

Kihajt a béke és a türelem

S majd terem.

Kételyek között

(harmadik gyerekemnek)

Kereslek magamban gyermekem,

Mert oly nehezen viselem

a bizonytalan boldogságot.

Rabja lettem az Akaratnak

és súlyos kőként süllyedek alá

mert a sodródáshoz nehéz a lelkem.

Kereslek magamban gyermekem,

De olyan gyenge még a hitem

A kétely mérgezi perceim.

Íme, kitárom a szívem:

Áldott, aki jön az Úr nevében,

Áldott legyen az Ő akarata.

Bizonyság

Edit néninek

Árnyalak lettél, míg nem láttalak,

messzebb sodródtál az evilágtól.

Angyalok röpítnek ha szenvedsz

és józanodván szárnyukkal legyeznek.

Elszomorít, hogy elhagyod világom

Önzéssel kapaszkodnék beléd

Arcomon hordom hiányod

Lelkembe mar a veszteség.

Sírtam egy éjszakán keresztül

Aztán legördült a teher

Nem vagyok méltó hozzád.

Imádkozz értem, ha megérkezel!

Töredék

Mert a vers hamvában is dereng

A rozsdás őszi táj kibontja

És susogva csengve-bongva kereng

Színpompás avarba bomolva.

Ima

Félelmeim esendő halmain

botorkálva közelítlek Istenem,

Nem tudom, csak a kötelesség,

Vagy a szeretet nevében teszem.

Akarom ismerni valóságod.

Hogy hevesen viszontszeresselek,

A teremtett világ gőze kifullaszt

S én inkább felette lebegek.

Egy fogódzóm van: jelenésem,

Mely –érzem -, személyes üzenet

Lehetett egy válságos napon.

Segítő kezed fogtam meg vakon.

Visszaesem olykor, de felidézlek

És üvegcserepekre törik a félelem

Karomat nyújtom a gyermekért,

Kit titkon ajándékoztál nekem.

Erős szeretnék lenni általad

Elfogadni és felfogni szavad,

De oly kopott és hitetlen vagyok

Csak pillanatokra villanok.

Mi vagyunk

Mi vagyunk

A megvetett szolgaraj,

Akit mindenki ellenőriz

Akinek ezer szabály szegélyezi útját,

És akiről mindenki dühödten hadar.

Mi vagyunk

Ama ingyenélő robotok

Akik csak húszegynéhány órát „hajtanak”,

Nem átallnak tüntetni a bérért,

aztán felveszik a sok „zsozsót”.

Mi vagyunk

Akik folyton stresszeljük mások kölykeit,

A lusták, műveletlenek, buták,

Perverzek, illetlenek, suták,

Akiknek még egy jó kocsira sem telik.

Mi vagyunk

A korruptak és a csalók

Akiket könnyű lenne kicserélni

Egy számítógéppel vagy centrifugával

Akiknek egyáltalán nem kéne élni.

Mindannyian a jövő bajnokait

Hittel és fáradhatatlan nevelők

Akik virrasztva éjszakájuk lángján

Hordozzák mások terheit,

A naponta figyelemért küzdők,

A bohócok és példaképeitek,

Akik ki mernek állni a holnapért,

Akik ma nem szégyellik a hitet,

Akik nem takarják el arcukat,

Felvállalják gyenge voltukat,

Fáradtan buszoznak zsúfolódva

Miközben mások autón suhannak,

És otthon teendők halmai felett

Regulázzák gyermekeiket

Gürcölnek sokszor reggelig,

És elbóbiskolva legszebb álmaikban

Hangversenyen ülnek páholyokban

Akiknek majd csak a jövő terem

De ezért lesz olykor ünnep a jelen.

Vízben

Lebegés a zöld fényben

A derengő homály felett

Csíkot evezve bámulom

A napos medence feneket.

A ritmus egyhangú delej

Kar- és lábtempó felváltva

Arcom a vízbe borítom

Sodródom előre-hátra.

Magamat a palack alján

Téged a súgás eltakar

Nem létezik a part a hullám

Csak a köztes zűrzavar.

Zöld ozmózis gyönyör-létem

És átlátszó és súlytalan

Űr-ártatlan némaságban

Így dédelgetem magam.

Ha menni kell

Kilépek megszokott díszletemből

És megyek falanszter-fehéren

A végeérhetetlen folyosókon

Visznek és lüktet a vérem,

Hallom dübögni lépteik,

És csak egy leszek a sok adatból

Ki fél meghalni és fél szenvedni

Várja, hogy kilépjen abból

Fölé tornyosulva matatnak

Akkor majd földöntúli lények

Testébe hatolva késeikkel

Hidegen villódznak a fények

És magányom feloldódik,

Ha látom, hogy nem hiába

Fekszem ott kiterítve tétlen

S várok arra a kis „oá”-ra

És felszakadnak mind a gátak

Pokol-utamról visszatérek,

A lidércnyomás szertefoszlik

Egy gondolatom lesz: az Élet.

2009 Kisfiam születése

Valahogy éreztem, hogy biztonságban vagyok.

Hogy átölel és felemel karod,

És minden úgy lesz, ahogy akarod.

Valahogy tudtam, hogy enyém lesz a perc,

Szorongásom rögvest elszelelt,

S csak azt tudtam, hogy óriási a tét,

De épp ettől lett értékes a lét.

Az örökké határait feszegettük,

Amikor átéltük mi együtt

A teremtés végtelen csodáját,

És azért éreztünk hálát,

Hogy megérhettük végre azt a percet

Amikor a gyermek végre meglett.

Nem hittük, hogy ennyire szép,

És megérinteni is gyönyörűség,

Kicsi pihegő lágy angyali lény

Megfoghatatlan: „ez az enyém?”

Amikor alszol

Amikor alszol, az arcod nézegetve

Eltűnődöm jöttödön, a múlton.

Mit álmodsz, ha felsírsz,

Ha szemöldököd ráncolod,

Vagy elégedetten felnevetsz?

Álmaidban kivel időzöl,

Hol van helyem abban a világban?

Volt-e életed nélkülem?

Hallgatom lélegzeted, kint

szél zilálja a fák ágait

béke csendje hatja át

ezt a rejtelmes éjszakát.

Dorka 16 évesen

Majdnem nő már,

És mégis bújna hozzám,

Rejtené, ha tudná,

Hogy már nagylány.

Kíváncsi férfiarcok

Vizslatják az utcán,

De ő nem figyel,

Csak önmagába néz,

és sokszor elégedetlen

azzal, amit lát, mert

torzítja karcsú alakját

a csúf tükör, és mások

megjegyzései, amik

oly fontosak neki.

Kicsike nagylány,

Ki játékokkal alszik el,

De kit az egész világ érdekel,

És menne, ha vinnék

Tengeren túlra vagy

Magas hegyekbe

Szárnya ha volna,

De a sarokra boltba

Menni retteg, mert

Mi lesz, ha meglepik?

Tánca felhőtlen, dala víg

Arca önfeledt, amíg

Más meg nem látja titkait.

2010. november

Szép vasárnap délután.

Istennel beszélgetek.

Kopog a billentyűzet. Remeg.

Istenem, válaszolj! Adj jelet!

Ne legyen magányos monológ

És kongó betűk

száraz kórószavak.

Csak egy szóval mondd

És megértelek, meggyógyulok.

Leomlanak és felépülnek a falak.

Halálvonzásban

Van úgy, hogy a gyertya fénye komor,

És vörös izzása halálfejet idéz.

Lángnyelvek nyalogatják hűlő homlokom

És kísérteties az egész.

Vonulunk a temető dermedt sötétjében

Fejünkre nedves pára csepereg

Zörög az avar a csizmánk alatt

Feliratok rémisztenek.

Csak ki innen, el a sötétségből

Perzselő vad, zajos élet hív,

Ahol nem kong a harang panaszosan

Csak harsány fény vakít.

2011. január 4.

Életszakasz

Én egy nemdohányzó szakaszba kérek jegyet,

Ha az életem egy villamosút, ahogy

Kosztolányi Dezső írta meg

Egy szmogmentes városi falansztert képzelek,

ahol lehet koncerteken és teaházban ülni,

könyvtárba menni és modern sportokat űzni.

Nem kell mások szemetét látni és belerúgni

Kukák és virágsávok szegélyezik a gyepet

Ahol majd könyvemmel megpihenek.

A kutyások mind felszedegetik a kakit

És nem hagyják, hogy „megöntözzék” a biciklimet,

A játszótéren gyerekek és őket szerető

Felnőttek játszanak és senki sem „tök ideg”

A bábszínház és a táncház menő

És a templomba járni előkelő

Az emberek énekelnek és nem füstöt lehelnek

És én is csak énekelek, énekelek,

Ha egy nemdohányzó szakaszba kapok jegyet.

Szőnyeg alá

Vendégségbe jött hozzánk egy porszívó

Aztán jött egy vasaló, egy nyomtató…

És ott feküdt a szőnyegen

Míg anya azt mondta: már elég legyen!

Mivel apa varázsló és ezermester,

a konyhában szétboncolta, hegesztette, csavarozta,

megjavult mind szépen sorba!

Jött érte a Gyöngyi néni félszegen

Jött érte a Józsi bácsi részegen

Hazamentek mind a tárgyak

És mindenki gratulálhat

Csak minálunk van a baj,

Mert elromlott a mosógép, a rádió, a pirító,

De kit zavar? A kánya bánja!

Nem figyel rá senki sem,

mert nem hever a szőnyegen!

Április végén

Teljesen átjárt engem

És magam fölé emelt.

Próbáltam szublimálni a vágyat

Valami szépbe,

Anyai vagy házastársi

Ölelésbe

Nem megy. Mégse.

Úrrá lett rajtam a szerelem.

Teljesen összezavart

Elvett magamtól

Jóvá és sebezhetővé tett.

Már azt hittem megint, hogy

Úr lehetek

Én vezetek

És szolga lettem hirtelen,

Másnak alávetett.

Kékszakállú bezárja az ajtót

A zár kattan.

Judit félve néz körül.

Az éjszaka kint rekedt, fény

Járja át a termeket

Az asztalon rőt bor, serlegek,

Kenyér, sültek és olaj.

A vendégsereg szétoszlott hirtelen.

Csend honol. Konganak

Harangok odakünn

És idebenn zenél valami szerkezet

Vészjelek fénylenek.

Kékszakállú örül, ölel.

De a mámor csak nem jön el.

Titkok huhognak az ajtók megett.

Ajkán elsorvadt csókok fénylenek.

És ott vannak a holtak, az elhagyottak,

Judit suhan a termeken át

És fekete nagy madársereg súrolja

Tagjait, a függöny remeg.

Titkokat fürkészni már

Nem gátol a mérhetetlen

Vak szerelem. Látja, hogy

Szörnyűséggel telt szív és léhaság

Lelketlen élet és közöny

Testi vágy csupán csak

Kékszakáll. Az utolsó

Ajtó is nyitva áll.

Judit ijedten körbekémlel

Majd átszalad a küszöbön és

A panoptikumban

Várja már egy néma hely.

Kékszakáll borízű hangján felnevet,

Judit hiába kiabál

Hisz önnönmagát fojtotta meg.

Ebbe a szép zord kalitkába

Nem hatol be többé a fény

Se dal se tánc, se révület,

Homályban maradtan

A zár kattan.

Tél végén

Arany cseppek csorognak

csepegnek,

Ó-viasz omlik, pereg,

olvad a zord hideg

Láng és faggyú fagy,

kőkemény fagyanta ered.

Mag

a lélekmélyi katlan

zegét-zugát kutatva halkan

csend ködében gubbasztok

sarkán a végtelennek

így formálom át

mag-magam

Tükör

Tükör vagyok, mely olykor

Gyűlöletes képet mutat rólad

Foncsorom ádázul fintorog feléd

És téged elkap a hév

Összetörni engem

Pedig csak arcod látod

Törékeny testemben.

Nem felelsz

Naponta többször felnyitom

És nézem hiányát betűidnek

Hiányzol.

Része lettél az életemnek.

Űr maradt utánad, pedig

Sohasem voltál igazán velem.

Kitől félsz?

Üzeneted, hogy nem vagy jelen.

2012

A család szent.

A szent család.

Szent a család.

Család, a szent.

Az együtt lélegzés üteme,

Bezárni az ajtót este,

úgy, hogy öten álmodnak mögötte,

aztán reggel újra kitárni,

Beengedni a levegőt, a fényt.

Várni haza valakit mindig

aki éppen kinnmaradt,.

Elmerülve az otthoni illatokban

csak azt csinálni, ami jön.

Beülni valakihez egy percre.

Helyére tenni a bútorokat,

Megigazítani az életünket,

Ünnepek és hétköznapok…

Együtt az öröm és a kín

Tanítani és tanulni élni.

A család szent.

A szent család.

Szent a család.

Család, a szent.

Szentségimádás

Bezártuk Jézust a tabernákulumba.

Vastag falakkal vettük Istent körül.

Magunkat elzártuk a megváltástól.

A Lélek hangszórók dühétől menekül.

Szép szavak folyama állja el utunk

Mely Isten felé tartana, de nem vezet

Inkább visszafelé árad és elsodor

Nem látjuk a célt, elvonja a tekintetet.

Rabod vagyok

Gyémántos kalitkából nézem

Elmorzsolt életem szirtfokát

Trónusom színaranyból

Köntösöm selyembrokát

Gyöngéd kis karod nyakamon

Szorít és dédelget puhán

Láthatatlan pókfonal szálak

Vonnak hozzád a véges után

Ölembe simulva lélegzel

Mozdulatlan olvadsz belém

Pihe hajad tenyeremben

Tartalak, mégsem vagy enyém

Tartozom neked magammal

Zsarnokos csöpp markod szorít

Nem enged többé már repülni

Ránk csuktad börtönöm zárjait.

Dénesnek

Mindig féltettelek,

Mert elviselhetetlenül jó vagy

Féltem, hogy Isten visszavesz,

Ezért nem beszéltem neki rólad.

Féltem, hogy meggondolja magát,

És méltatlannak talál arra,

Hogy én legyek az anyád.

Szeretném, ha elmondanád,

Néha követsz el hibákat, bűnöket,

Hogy te sem vagy teljesen tiszta,

Csak olyan, mint a többi emberek.

Akkor jobban reménykednék abban,

Hogy velem maradsz, megtarthatlak,

És nem kell leborulnom előtted.

Nem látom értelmét a szónak

Hiszen tudod, mielőtt kimondanám

Nem mutathatom valónak,

Ami nincs, vagy sose lesz talán

Én már nem leszek senki, akit csodálnak,

Akit rivaldafény és ünnep vesz körül

Bár a kedvedért… talán még ez is sikerül.

Játék

Te „szeretel” engemet?- kérdi a kicsi a nagyot.
Mindig szeretni foglak, mert a bátyád vagyok.
Nem leszel féltékeny, ha nálad jobb leszek?
Sőt akarom, hogy te légy az ügyesebb.
Nem akarod, hogy azt tegyem, amit szeretnél?
Tudom, hogy te önállóbb vagy ennél.
Nem haragszol meg, ha ellenedre szólok?
Elnéznem és megbocsátanom ez jó ok.
Levehetem a fejedről, hordhatom a koronát?
Akkor a hatalom és felelősség súlya hárul rád.
Átengeded nekem az első helyet?
Csak kérned és vállalnod kell, és minden a tied.

Megtöretésben

Hogyan lehet valaki ennyire boldog a kínjai közt?

Felértékelem a létet, és megmosdom most minden arany-napfényben.

Isten szólt hozzám. Nem vagyok egyedül.

Bár nehéz harcra indulok, de fegyverem most

Nem a kétely, a dac, a nyers erő,

hanem az alázat, önfeladás, megadás és elfogadás.

Küzdelem a jövőért, az életért.

Vannak félelmeim és szomorú is vagyok, de magam miatt szomorkodom.

Tudom, hogy túlságosan öntelt és magabízó voltam, azért tesz az Úr próbára,

S talán azért részesít kegyelemben, hogy hozzá hasonlóan nehéz keresztet vigyek,

Mert szeret.

Üzenet a mélyből

A folyosó végén senki sincs. Csak a homály és a félelem.

Életem fájdalmas és sivár. Nem kell nekem.

Nincsen fényes út, meleg takaró, mosoly,

Csak hideg kések dermedt sziszegése szól.

Csak tárgy vagyok, csak darab kacat,

Valamit kivesznek belőlem, és továbbhalad

Velem a „zöld hintó”, a jeges rémület

És csak egy ismeretlen ejt értem könnyeket.

Neked

Jóságod lefegyverez.

Raboddá tettél, mert nem akarsz bezárni.

Elengedsz, sőt küldesz, ha menni akarok.

Én meg lemondóan és bűnbánóan elmegyek,

És nem tudok örülni az időnek nélküled.

Talán izgalmas, hogy elveszíthetsz.

Hogy nélküled is van életem.

Jóságod letéphetetlen lánc, mely fojtogat,

És bántalak, szorítalak,

Mert kell nekem a szabadság,

és kell nekem a harc.

Ajándék

Az augusztusi hamvas estén

Egy narancssárga gömb emelkedik

Egyre feljebb és feljebb.

Szerelmünk képe ez,

Mely a teljességre jutott.

Vágyaink immár

Csendesen lobognak

Életünk ritmusa, mint

A telő és folyton elfogyó

Mindig változó, de kiszámítható

Testes majd légies égitest.

Ezen a napon,

Ezen az ünnepen,

Ajándékba kaptuk a Holdat.

Ujjgyakorlat

(Szép Ernő nyomán)

Szeretem a körmöm reszelni

A csendben fülem hegyezni

bárányfelhőt nézni az égen

fürödni a tó vizében

madárcsicsergést hallgatni

kiskutyát megsimogatni

bandukolva járni a réten

csomagot bontogatni szépen

arcomat kezembe rejteni

ruhámat földre ejteni

távolba merengni

verset dúdolni

remélni

élni.